Kedves Anikó!
3 éves elmúlt a kisfiam, és még mindig nagyon nehezen kezelhető. Ha nem az történik, amit ő szeretne, akkor nagyon hangosan nyomatékosítja a nemtetszését, akár percekig tartó hiszti formájában, és földön való fekvés formájában is. Tanácstalan vagyok lassan, hogyan kezeljem az ilyen helyzeteket. Van aki azt mondja, öleljem meg ilyenkor, van aki szerint hagyjam figyelmen kívül, és már a vízzel nyakon öntést és egyéb tanácsokat is lassan fontolóra veszek. Van egy idősebb testvére is, vele nem voltak ilyen dolgaink. Válaszát előre is köszönöm!
Kedves Édesanya! Szívesen szólítanám a nevén, együttérzek . Igazi megpróbáltatás egy mindenre elszánt 3 éves szabadságharca. Ugyanakkor gratulálok is az Önök életerős, akaratos, határait feszegető gyermekéhez. Új erőpróba, így új lehetőség arra, hogy ne csatlakozzanak az illúzióvesztett, panaszkodó, kimerűlt táborához, hanem tanulékony, tehát bizonytalan, kompetens ám nem mindenható szülőként tegyék tovább a dolgukat. Gratulálok ahhoz is, hogy fejlődni akar.
Ilyenkor, mikor a legtöbb gyerek belekerül az ádáz küzdelem korszakába, mi tudjuk az erőfölényünket, tudjuk, hogy mit akarunk megakadályozni, szeretjük a gyerekünket, egy csomó dolgot frappánsan lekezelünk az életünkben, s itt van egy töpörtyű, aki mégis megbénít minket. Ahogy látom, vannak emberek maga körül, akik már túljutottak ezen a korszakon, s esküsznek egy módszerre. Ez az első örömhír, maguk is rövidesen túl fognak jutni ezen a korszakon! Kivéve, ha túl nagy jelentőséget tulajdonítanak az extrém akaratnyilvánítási epizódoknak, s ezzel ráérez a gyermek, a maga ártatlanságával, hogy ezen a módon mekkora befolyást gyakorol a környezetére, s ez valószínüleg tetszeni fog neki.Kinek ne tetszene! Másik örömhír, hogy a gyermeke fontos dolgokat tanul meg aközban, hogy ezt az Önök jelenlétében teszi. pl. tetszik-e a szüleimnek?, ilyesztő vagyok?, apa, anya hogy reagál? hány perc alatt működik?, mi az engedmény? van-e alku?, szóba akarnak-e állni velem?, szégyenlenek a szüleim?, idegen környezetben mit lehet elérni?,mennyire következetesek?, erőszakra mi a válasz?, tesó ilyenkor mit csinál?...stb. Következő örömhír, hogy maguknak senkinek nem kell megfelelni, még akkor sem, ha kifejezik a rosszallásukat, ha pl. boltba teszi ezt a gyermeke. Nem tudjuk függetleníteni magunkat, s némileg felelősek vagyunk azért a közösségért, ahol vagyunk, mégis tudatosítani jó: Azok az emberek továbbállnak, maga pedig a gyermekével van összekötve, tehát a saját kapcsolatukra, gyermeke szeretetére, és azokra a prioritásokra kell koncentrálni, amiben jó, ha tudatos. pl. Szeretném, ha se a gyerekem, s én se sérülnék.Szeretném a döntésemet, hogy valamit megakadályozok értelmesnek látni, és e mellett kiállni, jó, ha megérti a gyermek, de nem feltétlen kell. Nem szeretném magamra vonatkoztatni a gyermekem viselkedését(pl.tehetetlen, gyenge, rossz szülő vagyok, stb), hanem a helyzet rendezése van rám bízva, úgy, hogy tudom, hogy nem szűnök meg szeretni közben. A helyzetet nem megoldani akarom végérvényesen, hanem élhetővé tenni. stb. Ezek persze az én mondataim, de Ön is átgondolhatja, hogy mi minden vana fejében, amikor helyzetben van, s mire tud támaszkodni a lelkében.
Tudjuk, hogy a határozott, egyértelmű, világos utasítások a legjobbak, olyan hangsúllyal, hogy érezhető legyen az elszántsága szülői oldalnak is, hogy érezzék a gyerkőcök, hogy komolyan veszik. Tudjuk, hogy néha egyszerűen ki kell kapni a helyzetből, használva testi fölényünket, olykor tudunk alkudni, elterelni, meghökkenteni, másik szobában hagyni, vagy épp úgy nézni rá mint a szomszéd kisfiúra, s máris elnézőbbek vagyunk, nem annyira felelősségterhesek, sőt humorral is megáldhat ez a nézőpont. Egyiket sem lehet általános tanácsként adni.
Fontos, hogy minden szülőnek elfogy a cérnája olykor, s maga is megbánja, amit tesz. Üvöltünk, verekszünk, büntetünk, megvonjuk a szeretetünket, aztán mélységesen szégyeljük magunkat. Az jó, ha ez nem önmarcangolássá válik, hanem önmagával is együttérző módon átgondolja az ember, hogy honnan vehet érzelmi tartalékokat a következő helyzetre.
Sok erőt, kitartást és élvezetet, tanulást kívánok szeretettel, Anikó
14 éves fiam szorgalmas, értelmes gyermek, az iskolában mégis romlott a teljesítménye az utóbbi időben. Itthon tökéletesen tud válaszolni a tananyaggal kapcsolatos bármely kérdésre, a felméréskor mégsem képes odafigyelni, és tele van rossz jegyekkel, pedig a továbbtanulás miatt most különösen fontos lenne a jó bizonyítvány. Minden ötletemet megpróbáltam már, semmi nem segített. Neked van valami jó ötleted? Válaszát előre is köszönöm!
Kedves Ági! Vannak a gyereknevelésnek koncentráltan megeröltető állomásai, ahol halmozódnak a lélektani és társadalmi követelmények, ahol kifogyunk az ötletekből. Ilyenkor együtt szorongunk a gyerekünkkel, s nehéz higgadt felnőttnek maradni. Nehezet kér, hogy adjak tanácsot egy helyzetről, amiről nincs ismeretem. Ilyenkor születnek a megfogadhatatlan jó tanácsok. Személyreszabott tanácsok és ötletek vannak, ahol föl kell térképezni a sikertelen próbálkozásokat, azok módjait, azokhoz fűződő érzelmi reakciókat, a körülményeket, a családban, iskolában levő eredményességi kritériumokat, ezekhez való viszonyt.stb. Jó, hogy komolyan veszi fiának ezt a nehéz helyzetét, mellette áll. Nagyon úgy tűnik, hogy valami feszül az iskola és az otthon között. Valószínű, hogy beszélt már a tanárokkal is erről. Ha nem, feltétlen tegye meg, hogy együtt alakítsanak ki minél jobb légkört, ahol érzi a fia, hogy tekintetbe van véve, ahol teljesíteni tud.Tudom, a ma iskolarendszerében nem mindenhol evidens ez. Ha bizonytalan abban, hogy mi az eredete fia változásának, s veszélyeztetve érzi fia fejlődését, feltétlenül keressen szakembert, hogy kizárjanak eshetőségeket, és célirányosan orvosolják őket. Lehet, hogy hogy csupán koncentrációs gyakorlatokra van szükség, tanulásmódszertani ötletekre, vagy relaxációt segítő technikákra. Ezenkívül leírom Önnek, ami mind eszembe jutott egy 14 éves fiúról, aki nem tud koncentrálni az iskolában.
-Serdülőkori hormonlöket, ami kihat az agyi működésre. Emésztési gondokkal összefüggő koncentrációs zavarok. A családban levő egyéb változásokkal összefüggő szorongásokból eredő koncentrációs zavarok.
-A serdülésből adódó életfeladat: világ sokkal inkább a felfedezésre váró terület, mint a tananyag, és a tanároknak való megfelelés. Túl sok, és komplexebb a megfelelni való, ennek a szorongásából adódó koncentrációs zavar.
-Számítógépes, okostelefon figyelmet szétziláló szokásai. Valami rossz élmény az iskolában, amiről nem tudunk.
-Önállóság ambivalens akarása. A régi renddel szembeni rejtett lázadó attitűd. Elengedés, a kontroll csökkenésének kívánalma a szülők felé stb.
Ha egy ötletet mondanék mégis, akkor az az lenne, hogy ne hagyja, hogy az iskolai teljesítmény rátelepedjen a kapcsolatukra, s fölzabálja azt. Legyen a kapcsolatuknak az iskolától független szabad, örömteli területe.
Nemrég nehéz helyzetbe kerültünk egy közös több napos kirándulás alkalmával: több kisgyermekes család ment együtt, és a gyermekek nevelésében lévő véleménykülönbségek nagyon erős összeütközéshez vezettek a felnőttek között, ugyanis a megengedőbb szülők gyerekei olyan dolgokat csináltak, amit a többi szülő nem tudott tolerálni, ráadásul ebbe belerángatták más szülők gyerekeit is. Nagyon örülnék, ha kaphatnánk valami ötlete az ilyen helyzetek kezelésére.
Válaszát előre is köszönöm!
Margit
Kedves Margit! Nagyon izgalmas kérdés egymás gyerekeinek nevelése, elfogadás. Mivel nem írta, hogy a kiránduláson melyik fél volt, az engedékenyebb, vagy határtartóbb, s Önt ez hogyan érintette, miben sértette, mit hordoz ebből tovább, általános szempontokat tudok írni.
1. Mindenki a legjobbat akarja a gyerekének. Emögött meggyőződések, értékek, tapasztalatok, a hozott mintákhoz kapcsolódó erős azonosulások és ellenazonosulások, érzelmi meghatározottságok húzódnak.
2. Ha egymás gyerekeinek viselkedését bíráljuk, abban bennefoglaltatik az egymás felé gyakorolt kritika.
3. Hamar kialalulnak, és bemere ednel az önvédelmi álláspontok. Aki alkalmazkodik áldozatnak érezheti magát.
4. Egy baráti társaságban ennek nincs vége, amíg a gyermekeink velünk élnek.
5. Arról beszélgetni, hogy ki a jobb szülő, aláássa a barátságot.
6.Arról beszélgetni, kinek a gyeteke kártékonyabb, megszünteti a szeretetkapcsolatot.
7. Fontos lehet közös keretek kijelölése, amihez mindenki tudja magát tartani.
8. Fontos lehet arról beszélni, hogy mit ismerünk el egymás nevelésében, ami különbözik a mienktől.
9. Fontos lehet elmondani, hogy miben kérünk segítséget a többiektől.
10. Ahogy a felnőtt helyzetek jó részében, itt is el kell fogadnunk, hogy vannak megoldhatatlan helyzetek, amiben az egymás iránti hosszútávú szeretetteljes elköteleződés segít.
Ha konkrétabb kérdése van, várom a válaszát! Üdvözlettel, Anikó
8-os gyermekem másik városban fog középiskolába járni, csak hétvégente fog hazajönni. Szeretném kérdezni véleményét arról, hogyan és mire tudok így figyelni vele kapcsolatban a következő tanévtől kezdve ill. hogyan tudok abban segíteni, hogy a testvéreivel meg tudja őrizni jó kapcsolatát.
A választ előre is köszönöm:
Ági
A családi élet izgalmai között van, hogy épphogy berendezkedünk egy állapotra, rutinokat alakítunk ki, máris jön a következő változás, kihívás, ahol újra tanulóként állunk a folyamatban. Amit ír helyzetet, s amire föl akar most becsületesen készülni, ez is ilyen. Természetes, józan tervek, s lépések következménye, hogy egy gyermek 14-15 évesen egy másik városban tanul, mégis feladatok elé állít minket. Ráadásul szépen beilleszkedik egy tágasabb összefüggésbe, s ez a leválás. Nem tudom fiú-e vagy lány a gyermek, első vagy többedik gyermekről van szó...ezek is színezik kérdést.
Fokozatosan tapasztaljuk szülőként, hogy gyermekeink egyre önállóbbak, egyre szélesebb s tőlünk független szociális térben mozognak. Örömteli, meglepő néhol ilyesztő is az, hogy nem látjuk át a velük és bennük zajló történéseket. A következő évtől drasztikus változás lesz, hogy a hétköznapok jó részét külön töltik, és a megszokott kapcsolódási pontok eltűnnek. Más lesz a ritmus, a gyakoriság, a téma, a találkozás ideje, minősége és jelentősége.
Nem tudom milyen a családi életük, milyen a kapcsolatuk, kommunikációjuk. A legtöbb gyereknek nagyon tud hiányozni az otthon, a család, az anya, az apa másképp, s a testvérek is, s ettől rendesen szenvednek a kollégiumban. De legalább ugyanekkora öröm tud lenni, hogy képes egyedül dolgokat elintézni, van egy családtól független élete, kalandjai, ami már csak az övé. Kaotikus, és soktényezős helyzet, s nehéz felkészülni, hogy mi is lesz a kihívás a családnak. Támogatni kell, bátorítani abban, hogy az új helyzetben feltalálja magát? A sok telefonhívást csökkenteni, vagy a keveset növelni? Hogy kell tekintettel lenni az új világára, mibe kérnek beleszólást, s hogyan, mibe enged beleszolást, hogyan? Honnan szerzik a biztonságukat, hogy a kapcsolat még kapcsolat? Miből látják, hogy a gyerek épp az életfeladatát teljesítő önállósodásban van, vagy épp izolálódik a nehézségeivel? S ennél még sokkal több kérdés merül fel, amire napról napra válaszlni kell egy serdülőt nevelő szülőnek, s ezek a válaszok folytatásai lesznek annak a kultúrának, amit eddig is teremtettek a kapcsolódásban.
Kamasz gyerek a legváratlanabb helyzetekben nyílik meg, s utasít vissza. Ha az együttlét időszaka lecsökken, s mintegy ünneppé válik az a két éjszaka, amit otthon tölt még inkább tudatosítani kell dolgokat: Ha hazajön, és a régi barátait keresi inkább mint otthon van, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret otthon lenni. Ha hazajön, és egész nap otthon ül, ez nem azt jelenti, hogy feltétlen szereti ezt. Ha önöknek fontos, mert eddig is az volt, hogy legyen közös idő, amit a család együtt tölt, ezt képviseljék nyíltan és kiszámíthatóan. Legyenek elérhetőek a gyerek számára, kíváncsiak az élményeire és kérdéseire, és sokkal kevéssé ítélkezőek és kontrollálóak. Érezze a gyermek, hogy nem arra nyitottak, amit hallani akarnak, hanem rá, érezze, hogy változhat, anélkül, hogy ez túlzott riadalmat keltene.
Ha a legidősebb gyerek, és eddig volt kapcsolata a testvéreivel, akkor a testvérei valószínű követelni fogják a jelenlétét, hisz fölnéznek rá, figyelik, másolják. Ha eddig sem nagyon volt kapcsolat, valószínű ebbe nem nagyon lehet beleszólni. A testvéri kapcsolat sok változáson megy át az élet folyamán, hisz az életünk leghosszabb kapcsolatai jó esetben. Szülőként a nyílt, bátor, komoly és játékos, minnél kevesebb érzést kirekesztő együttlétek biztosításával tudjuk leginkább támogatni, hogy a gyerekek később egymás támogatói legyenek, s ne riválisai az életben.
Üdvözlettel, ha van még kérdése várom szeretettel: Anikó
Közel egy éve vívok belső harcot magammal, örülök, hogy névtelenül feltehetem itt a kérdésemet. Van egy 1 éves kislányom és mióta megszületett úgy érzem "ránk szakadt a család" főleg a férjem részéről. Ezzel nincs is gond, hiszen nagyon kedvesek, segítőkészek, jó nagyszülők amit nem is titkolunk előlük. De a nagymama túlféltő (hiszen szereti az unokáját) és elég bizalmatlanul kezel bennünket. Nagyon sokszor fáj az (főleg a kislányom születésekor fordult ez elő gyakrabban) hogy kivette a férjem kezéből hiszen nem jól fogja, nem tud rá vigyázni stb. Ezt meg is említettük neki, de süket fülekre találunk.
Úgy érzem nem bízik bennünk, mint szülőkben és a nevelési elveinket is nevetségesnek tartja mert "letojja". Bármit mondok megcáfolja.
Persze megkérdez valamit majd elmondjuk a véleményünk és megmondja, hogy ez nem jó. Tehát kíváncsi a véleményünkre de nem is.
"Gyakorlom" a lazaságot és a rugalmasságot (és megpróbálok nem belefeszülni ezekbe az ellent mondásokba) de azt érzem bármit mondok az úgy sem lesz jó. "egy kis cukortól nem lesz baja a gyereknek". én nem díjazom a zenélős kínai játékokat, a férjem sem és ezt a nagymama is nagyon jól tudja de azért is ilyen játékot kell neki venni ajándékba (bár ez tényleg nevetséges problémának tűnik de sok ilyen pici dolog nagyon nagy fájdalmat okoz) Fontos számomra a környezetvédelem de azt látom hogy holmi hóbortnak és hülyeségnek tartja és bár kíváncsiságot mutat nem akarja megérteni nem is akarja meghallani.
Igazából az aggaszt, hogy Bori nem sokára olyan idős lesz (vagy már ott tart) hogy megérti, hogy amit anya mond, azt mama felülbírálhatja és anya szava nem ér semmit.
De az is aggaszt, hogy néha előtör belőlem egyfajta féltékenység(?) hogy a nagymamánál mindent lehet és jobban is szereti. Tudom, ez hülyeség, hiszen ez teljesen normális, hogy a nagymama körbe rajongja az unokát. De nagyon rosszul esik, hogy az elmúlt egy évben nem hangzott el a "hogy vagytok" kérdés, csak az unokáról van szó, a családi ebédnél csak róla kell beszélni. "Szia Bori!" és ezzel kész az egész családi üdvözlés, mi szülők meg sehol nem vagyunk. Bár lehet ez a normális csak én nem szoktam meg egy gyermekes anyukaként.
Másik részről (elég összetett lelki vívódás, amit lehet ki sem tudok fejteni) hogy az én anyukámmal nincs jó kapcsolatom. Sose tudtam átérezni, amikor egy barátom/barátnőm azt mondta hogy az anyukája jön át segíteni, vagy főznek, sütnek közösen vagy bármi ami ilyen közös program legyen az anyával, mint ahogy azt sem hogy rajtam kívül mindenki az anyukáját tekintette példaképnek és ettől mindig rosszul éreztem magam. Beszélünk sokat (általános dolgokról), de valahogy nem érzem közel őt magamhoz és bár neki is nehéz lehet a változás hogy lett egy unokája de nem akar vele foglalkozni és ezt meg is mondta, hogy ő erre nem érzi magát késznek majd ha nagyobb lesz. Tehát úgy érzem nagyszülőkből jutott a 2 véglet. Félek, attól is hogy amit én hoztam magammal neveltetésből nem lesz elég ahhoz hogy jó kapcsolatom legyen (mint anyukámmal nekem), de anyósommal sem tudom megbeszélni a dolgokat.
Csak szeretném megfejteni végre, hogy miért vívódok ennyit, miért fáj sok minden és szeretnék ezen változtatni csak nem tudom hol kezdjem.
Ha valami nem világos a levelemből megpróbálom kifejteni.
Együttérzéssel olvasom, ahogy vívódik, az anyák okozta fájdalmak között. A legtöbb vágy, és a legtöbb seb tartozik az anyáinkhoz. A kérdését pontosan nem tudom, csak látom, hogy ki szeretne szabadulni abból a beszorultságból, hogy felnőtt nőként, anyaként, feleségként, még mindig a gyerekkorából származó hiányok, az ebből adódó fájdalmak töltsék ki a gondolatait, érzéseit.
Ha megengedi, sorba megyek.
Anyósa valószínű, egy erős asszony, nagy befolyással. Sok családot tönkre tett már egy olyan "nagyszerű", hálára kötelező (nagy)anya, aki nem képes felfogni, megérteni, megengedni, hogy van olyan tér, ahol nem az történik, amit ő diktál, ahol nem ő kontrollál, és nem ő van a középpontban. Az a nehéz benne, hogy a segítsége tényleg elkél, viszont ezért cserében fennhatóságot kér sokszor. Ahogy írja, nem lehet vele megértetni, hogy hol a határ, s hogy van más megoldás, mint az övé. Kényes dolog őt leállítani, és szinte lehetetlen nem beengedni a szívünkbe, vagy gyomrunkba , amit mond. Az biztos, hogy csak a férjével együtt képesek ővele egy új helyzetet teremteni. A férjének kell tudni kiállni maga mellett, hogy ő a maga nevelési módját preferálja, vagyis, hogy az egy közös tervük, s magának kell megértetni vele, hogy a férjénél biztonságban érzi a gyermeküket. Az, hogy ő mit gondol erről, mi a véleménye, miben bízik, az másik kérdés.S talán nem is az Önök dolga. Senkit nem lehet megváltoztatni, így azt sem lehet kérni, hogy másképp érezzen, gondolkodjon. Önök egy dologért a felelősek, hogy egységesen a saját életterükben azokat a szabályokat képviseljék és megköveteljék, amit maguk előnyben részesítenek. S ha bármelyiküket figyelmen kívül akarja hagyni, ezt ne hagyják. Ez nehéz, mert félő, hogy sértődés lesz, kevesebb segítség, vagy kicsinyes megjegyzések.
Attól ne féljenek sose, hogy a nagymamát jobban szeretik a gyerekek. És attól sem, hogy a nagymamák elrontják őket. A szülők következetes szeretetete, ami sokkal több konkrét nevelő helyzetet tartalmaznak, és több konfliktust, a gyerekek másképp őrzik, és értékelik, és másfajta figyelemmel vannak irányukban. A nagymamák tudnak menedékek lenni, tudnak a feltétel nélküliség idoljai lenni, de erre szükségük van a gyerekeknek. Ezt jó, ha nem irígylik el tőlük. Ha Önök érzékenyek arra, hogy mellőzve vannak, mert csak az unoka számít, ha változtatni akarják, tegyék témává, ne hordozzák ennek a keserűségét...de az is jó, ha meg tudják engedni, hogy gyermekük került a központba. A meg nem kapott szeretetet sokszor felnőttként már nem tudjuk kikövetelni a szüleinktől. Akárhogy hiányzik, fáj, lassan meg kell tanulni, a szeretet, elfogadás hiányunkat megengedni, hogy legyen velünk, s a párunktól kérni(nem követelni) enyhítést, illetve magunkat el kezdeni szeretni, becsülni magunkat, ahogy vagyunk.
Legyen türelemmel magához, férjével becsüljék meg egymást, és a közösen kialakított elveket képviseljék otthonukban, s ha a nagyik elviszik, engedjék, hogy ott egy kicsit másképp legyen. Ne akarják megváltoztatni a nagyszülőket, de tudjanak határt szabni és hálásak is lenni nekik. Ez a művészet.
Ha nem tud érzelmileg eligazodni, túl jutni a "túltápláló anyósa, és elérhetetlen anyja", szélsőséges megnyilvánulásai között, keressen bátran egy szakembert, aki segítséget nyújt abban, hogy az anyává válás nehéz kezdetén túljusson, hogy megértse, elfogadja, és szeretni tudja önmagát.
16 éves fiamnak, úgy érzem, szélsőséges irányba kezd eltolódni a gondolkodása. Dogmatikusan, elméleteket gyártva gondolkozik. Nem tudom, hogy ez normális-e, hogy hozzá tartozik-e az életkori sajátosságokhoz, vagy aggódjak. Állandóan "interjúvol", hogy én milyen álláspontokon vagyok, és ő kifejezetten életunt, szélsőséges, az élet értelmét megkérdőjelező nézeteket vall. Mi átlagos család vagyunk, van kisebb testvére, nem viselkedtünk vele sosem szélsőségesen. Kell-e aggódnom, essek-e kétségbe, és főleg: hogyan beszélgessek vele?
Szásziné Fehérv... on 2019.05.05. - 19:26, vasárnap
Kedves édesanya/apa! Csak találgatni tudom melyik. Megértem az aggódásukat. Az elmúlt évszázad rengeteg tragédiát hordoz a radikalizálódó eszmék erőszakossá válása nyomán. A félelmünk végén mindig valami destrukít szélsőség víziója lapul.
A 16 évesek életkora számos feszültséget hordoz, errre sokszor a normalitás keretein belül maradó válasz a serdülők radikalizálódása. És a világra és a szülőkre nagyon haragos(nagyon sokszor elhanyagolt vagy bántalmazott) kamaszok lesznek ezek közül deviánssá.
A világ egy nagy színpaddá válik, ahol meg kell küzdeni a gonosszal, s egy ideig megfelelő jelmeznek tűnik a jó védelmében, hogy kirekesztik a veszélyesnek tűnő embereket, gondolatokat, helyében a jól artikulált szélsőségek igéreteit előnyben részesítik. A kaotikus világban az igazodást kereső fiatal egyértelműségeket, egyszerű magyarázatokat keres, hogy meg tudjon nyugodni, hogy lássa merre, hogy egyáltalán legyen bátorsága valamerre menni. Még egy. A fiatalok hatni akarnak, érezni, hogy van erejük a világot változtatni, s ha másképp nem, hát így, az eszmék és jelképek éles villogtatásával. Azt mondják, aki nem volt Petőfi, nem lesz Deák...Mivel Önöknél biztos családi háttér, amivel mögötte állnak, bízni lehet, hogy ideig-óráig tart ez a fajta szélsőséges útkeresés.
Kérdezi, hogy aggódjon, vagy megnyugodjon. Költőinek hiszem a kérdést. De ha mégsem, akkor inkább azt mondanám -bár nem hiszek abban, ha valakinek azt mondom ne aggódjon, akkor abba hagyja azt- az aggodalmat kereszteljük éberségnek. Igen, maradjon éber, érdeklődő. Igen, vitázzon vele, mondja el mit gondol, had monthassa el ő is. A serdülőknek koppaniuk kell, hogy értsék meddig mehetnek. Sokszor teszik fel ugyanazt a kérdést, sokféle módon, hogy el kezdjenek valamelyik válasszal szóba állni. Igen legyen érdeklődő: Milyen egzisztenciális kérdést, milyen lelkiállapotokat rejt a gyermeke viselkedése, mit képvisel ezzel otthon, mi az ami esetleg túl szűkös neki, vagy érthetetlen, vagy túl sok, túl kevés. Milyen változtatásban van? Hogy van mind ez kapcsolatban az Önök hitelességével a szemében. Mi hiányzik neki, mire vágyik...Sokszor sokat kell vele beszélni, látszólag terméketlenül, nem moralizálva, de állást foglalva, ha tudnak tényeket is sorakoztatva. Fontos, hogy lássa a gyermek, hogy nem a félelmükből szólnak, hanem mert ő fontos maguknak, az ő kérdései, világa, azt akarják érteni.
Figyeljenek arra, hogy a kapcsolat megmaradjon, ne hagyják, hogy a különbözőség aláássa teljesen. beszélgessenek az általa felvetett kérdésekről a párjával, és kereshetik azt is, hogy milyen hiányosságukra lehet ez válasz, anélkül, hogy belemennének az önhibáztatás csapdájába. A kamaszkort túl lehet élni, a kamaszkorban nagyon sok muníciót lehet gyűjteni az élethez, ha a világ tere a kísérletezés tere lehet, ahonnan biztonságos szülőkhöz vissza lehet térni.
Kedves Anikó!
Úgy érzem, hogy a nővérem bizonyos esetekben nagyon elnéző a 9 éves unokahúgommal, mondhatnám elkényeztetik. A kislány nagyon aranyos és kedves, azonban elég félelmetes, hogy kis kora ellenére mindent megkap. Testvére nincsen. Kérem adjon tanácsot, hogy milyen szinten és hogyan érdemes vagy egyáltalán szabad -e részemről valamit tenni, mint nagynéni nevelgetni a kislányt. Másik városban laknak így csak 2-3 havonta találkozunk általában 1 napra vagy néha többre is marad, mert szeret velem lenni. A nővérem hangoztatja is, hogy mindent szeretne neki megadni, neki ő a legfontosabb és ennek örülök is, azonban veszélyesnek látom ezt az utat... Előre is köszönöm válaszát! Üdvözlettel, Teréz
Segítségét előre is köszönöm, Teréz
dackorszak
Kedves Anikó!
3 éves elmúlt a kisfiam, és még mindig nagyon nehezen kezelhető. Ha nem az történik, amit ő szeretne, akkor nagyon hangosan nyomatékosítja a nemtetszését, akár percekig tartó hiszti formájában, és földön való fekvés formájában is. Tanácstalan vagyok lassan, hogyan kezeljem az ilyen helyzeteket. Van aki azt mondja, öleljem meg ilyenkor, van aki szerint hagyjam figyelmen kívül, és már a vízzel nyakon öntést és egyéb tanácsokat is lassan fontolóra veszek. Van egy idősebb testvére is, vele nem voltak ilyen dolgaink. Válaszát előre is köszönöm!
Dackorszak
Kedves Édesanya! Szívesen szólítanám a nevén, együttérzek . Igazi megpróbáltatás egy mindenre elszánt 3 éves szabadságharca. Ugyanakkor gratulálok is az Önök életerős, akaratos, határait feszegető gyermekéhez. Új erőpróba, így új lehetőség arra, hogy ne csatlakozzanak az illúzióvesztett, panaszkodó, kimerűlt táborához, hanem tanulékony, tehát bizonytalan, kompetens ám nem mindenható szülőként tegyék tovább a dolgukat. Gratulálok ahhoz is, hogy fejlődni akar.
Ilyenkor, mikor a legtöbb gyerek belekerül az ádáz küzdelem korszakába, mi tudjuk az erőfölényünket, tudjuk, hogy mit akarunk megakadályozni, szeretjük a gyerekünket, egy csomó dolgot frappánsan lekezelünk az életünkben, s itt van egy töpörtyű, aki mégis megbénít minket. Ahogy látom, vannak emberek maga körül, akik már túljutottak ezen a korszakon, s esküsznek egy módszerre. Ez az első örömhír, maguk is rövidesen túl fognak jutni ezen a korszakon! Kivéve, ha túl nagy jelentőséget tulajdonítanak az extrém akaratnyilvánítási epizódoknak, s ezzel ráérez a gyermek, a maga ártatlanságával, hogy ezen a módon mekkora befolyást gyakorol a környezetére, s ez valószínüleg tetszeni fog neki.Kinek ne tetszene! Másik örömhír, hogy a gyermeke fontos dolgokat tanul meg aközban, hogy ezt az Önök jelenlétében teszi. pl. tetszik-e a szüleimnek?, ilyesztő vagyok?, apa, anya hogy reagál? hány perc alatt működik?, mi az engedmény? van-e alku?, szóba akarnak-e állni velem?, szégyenlenek a szüleim?, idegen környezetben mit lehet elérni?,mennyire következetesek?, erőszakra mi a válasz?, tesó ilyenkor mit csinál?...stb. Következő örömhír, hogy maguknak senkinek nem kell megfelelni, még akkor sem, ha kifejezik a rosszallásukat, ha pl. boltba teszi ezt a gyermeke. Nem tudjuk függetleníteni magunkat, s némileg felelősek vagyunk azért a közösségért, ahol vagyunk, mégis tudatosítani jó: Azok az emberek továbbállnak, maga pedig a gyermekével van összekötve, tehát a saját kapcsolatukra, gyermeke szeretetére, és azokra a prioritásokra kell koncentrálni, amiben jó, ha tudatos. pl. Szeretném, ha se a gyerekem, s én se sérülnék.Szeretném a döntésemet, hogy valamit megakadályozok értelmesnek látni, és e mellett kiállni, jó, ha megérti a gyermek, de nem feltétlen kell. Nem szeretném magamra vonatkoztatni a gyermekem viselkedését(pl.tehetetlen, gyenge, rossz szülő vagyok, stb), hanem a helyzet rendezése van rám bízva, úgy, hogy tudom, hogy nem szűnök meg szeretni közben. A helyzetet nem megoldani akarom végérvényesen, hanem élhetővé tenni. stb. Ezek persze az én mondataim, de Ön is átgondolhatja, hogy mi minden vana fejében, amikor helyzetben van, s mire tud támaszkodni a lelkében.
Tudjuk, hogy a határozott, egyértelmű, világos utasítások a legjobbak, olyan hangsúllyal, hogy érezhető legyen az elszántsága szülői oldalnak is, hogy érezzék a gyerkőcök, hogy komolyan veszik. Tudjuk, hogy néha egyszerűen ki kell kapni a helyzetből, használva testi fölényünket, olykor tudunk alkudni, elterelni, meghökkenteni, másik szobában hagyni, vagy épp úgy nézni rá mint a szomszéd kisfiúra, s máris elnézőbbek vagyunk, nem annyira felelősségterhesek, sőt humorral is megáldhat ez a nézőpont. Egyiket sem lehet általános tanácsként adni.
Fontos, hogy minden szülőnek elfogy a cérnája olykor, s maga is megbánja, amit tesz. Üvöltünk, verekszünk, büntetünk, megvonjuk a szeretetünket, aztán mélységesen szégyeljük magunkat. Az jó, ha ez nem önmarcangolássá válik, hanem önmagával is együttérző módon átgondolja az ember, hogy honnan vehet érzelmi tartalékokat a következő helyzetre.
Sok erőt, kitartást és élvezetet, tanulást kívánok szeretettel, Anikó
koncentrációs nehézségek
Kedves Anikó!
14 éves fiam szorgalmas, értelmes gyermek, az iskolában mégis romlott a teljesítménye az utóbbi időben. Itthon tökéletesen tud válaszolni a tananyaggal kapcsolatos bármely kérdésre, a felméréskor mégsem képes odafigyelni, és tele van rossz jegyekkel, pedig a továbbtanulás miatt most különösen fontos lenne a jó bizonyítvány. Minden ötletemet megpróbáltam már, semmi nem segített. Neked van valami jó ötleted? Válaszát előre is köszönöm!
Koncentrációs nehézségek
Kedves Ági! Vannak a gyereknevelésnek koncentráltan megeröltető állomásai, ahol halmozódnak a lélektani és társadalmi követelmények, ahol kifogyunk az ötletekből. Ilyenkor együtt szorongunk a gyerekünkkel, s nehéz higgadt felnőttnek maradni. Nehezet kér, hogy adjak tanácsot egy helyzetről, amiről nincs ismeretem. Ilyenkor születnek a megfogadhatatlan jó tanácsok. Személyreszabott tanácsok és ötletek vannak, ahol föl kell térképezni a sikertelen próbálkozásokat, azok módjait, azokhoz fűződő érzelmi reakciókat, a körülményeket, a családban, iskolában levő eredményességi kritériumokat, ezekhez való viszonyt.stb. Jó, hogy komolyan veszi fiának ezt a nehéz helyzetét, mellette áll. Nagyon úgy tűnik, hogy valami feszül az iskola és az otthon között. Valószínű, hogy beszélt már a tanárokkal is erről. Ha nem, feltétlen tegye meg, hogy együtt alakítsanak ki minél jobb légkört, ahol érzi a fia, hogy tekintetbe van véve, ahol teljesíteni tud.Tudom, a ma iskolarendszerében nem mindenhol evidens ez. Ha bizonytalan abban, hogy mi az eredete fia változásának, s veszélyeztetve érzi fia fejlődését, feltétlenül keressen szakembert, hogy kizárjanak eshetőségeket, és célirányosan orvosolják őket. Lehet, hogy hogy csupán koncentrációs gyakorlatokra van szükség, tanulásmódszertani ötletekre, vagy relaxációt segítő technikákra. Ezenkívül leírom Önnek, ami mind eszembe jutott egy 14 éves fiúról, aki nem tud koncentrálni az iskolában.
-Serdülőkori hormonlöket, ami kihat az agyi működésre. Emésztési gondokkal összefüggő koncentrációs zavarok. A családban levő egyéb változásokkal összefüggő szorongásokból eredő koncentrációs zavarok.
-A serdülésből adódó életfeladat: világ sokkal inkább a felfedezésre váró terület, mint a tananyag, és a tanároknak való megfelelés. Túl sok, és komplexebb a megfelelni való, ennek a szorongásából adódó koncentrációs zavar.
-Számítógépes, okostelefon figyelmet szétziláló szokásai. Valami rossz élmény az iskolában, amiről nem tudunk.
-Önállóság ambivalens akarása. A régi renddel szembeni rejtett lázadó attitűd. Elengedés, a kontroll csökkenésének kívánalma a szülők felé stb.
Ha egy ötletet mondanék mégis, akkor az az lenne, hogy ne hagyja, hogy az iskolai teljesítmény rátelepedjen a kapcsolatukra, s fölzabálja azt. Legyen a kapcsolatuknak az iskolától független szabad, örömteli területe.
Tisztelettel: Anikó
-
kirándulás és nevelés
Nemrég nehéz helyzetbe kerültünk egy közös több napos kirándulás alkalmával: több kisgyermekes család ment együtt, és a gyermekek nevelésében lévő véleménykülönbségek nagyon erős összeütközéshez vezettek a felnőttek között, ugyanis a megengedőbb szülők gyerekei olyan dolgokat csináltak, amit a többi szülő nem tudott tolerálni, ráadásul ebbe belerángatták más szülők gyerekeit is. Nagyon örülnék, ha kaphatnánk valami ötlete az ilyen helyzetek kezelésére.
Válaszát előre is köszönöm!
Margit
Kirándulás
Kedves Margit! Nagyon izgalmas kérdés egymás gyerekeinek nevelése, elfogadás. Mivel nem írta, hogy a kiránduláson melyik fél volt, az engedékenyebb, vagy határtartóbb, s Önt ez hogyan érintette, miben sértette, mit hordoz ebből tovább, általános szempontokat tudok írni.
1. Mindenki a legjobbat akarja a gyerekének. Emögött meggyőződések, értékek, tapasztalatok, a hozott mintákhoz kapcsolódó erős azonosulások és ellenazonosulások, érzelmi meghatározottságok húzódnak.
2. Ha egymás gyerekeinek viselkedését bíráljuk, abban bennefoglaltatik az egymás felé gyakorolt kritika.
3. Hamar kialalulnak, és bemere ednel az önvédelmi álláspontok. Aki alkalmazkodik áldozatnak érezheti magát.
4. Egy baráti társaságban ennek nincs vége, amíg a gyermekeink velünk élnek.
5. Arról beszélgetni, hogy ki a jobb szülő, aláássa a barátságot.
6.Arról beszélgetni, kinek a gyeteke kártékonyabb, megszünteti a szeretetkapcsolatot.
7. Fontos lehet közös keretek kijelölése, amihez mindenki tudja magát tartani.
8. Fontos lehet arról beszélni, hogy mit ismerünk el egymás nevelésében, ami különbözik a mienktől.
9. Fontos lehet elmondani, hogy miben kérünk segítséget a többiektől.
10. Ahogy a felnőtt helyzetek jó részében, itt is el kell fogadnunk, hogy vannak megoldhatatlan helyzetek, amiben az egymás iránti hosszútávú szeretetteljes elköteleződés segít.
Ha konkrétabb kérdése van, várom a válaszát! Üdvözlettel, Anikó
Kedves Anikó!
Kedves Anikó!
8-os gyermekem másik városban fog középiskolába járni, csak hétvégente fog hazajönni. Szeretném kérdezni véleményét arról, hogyan és mire tudok így figyelni vele kapcsolatban a következő tanévtől kezdve ill. hogyan tudok abban segíteni, hogy a testvéreivel meg tudja őrizni jó kapcsolatát.
A választ előre is köszönöm:
Ági
Kedves Ági!
Kedves Ági!
A családi élet izgalmai között van, hogy épphogy berendezkedünk egy állapotra, rutinokat alakítunk ki, máris jön a következő változás, kihívás, ahol újra tanulóként állunk a folyamatban. Amit ír helyzetet, s amire föl akar most becsületesen készülni, ez is ilyen. Természetes, józan tervek, s lépések következménye, hogy egy gyermek 14-15 évesen egy másik városban tanul, mégis feladatok elé állít minket. Ráadásul szépen beilleszkedik egy tágasabb összefüggésbe, s ez a leválás. Nem tudom fiú-e vagy lány a gyermek, első vagy többedik gyermekről van szó...ezek is színezik kérdést.
Fokozatosan tapasztaljuk szülőként, hogy gyermekeink egyre önállóbbak, egyre szélesebb s tőlünk független szociális térben mozognak. Örömteli, meglepő néhol ilyesztő is az, hogy nem látjuk át a velük és bennük zajló történéseket. A következő évtől drasztikus változás lesz, hogy a hétköznapok jó részét külön töltik, és a megszokott kapcsolódási pontok eltűnnek. Más lesz a ritmus, a gyakoriság, a téma, a találkozás ideje, minősége és jelentősége.
Nem tudom milyen a családi életük, milyen a kapcsolatuk, kommunikációjuk. A legtöbb gyereknek nagyon tud hiányozni az otthon, a család, az anya, az apa másképp, s a testvérek is, s ettől rendesen szenvednek a kollégiumban. De legalább ugyanekkora öröm tud lenni, hogy képes egyedül dolgokat elintézni, van egy családtól független élete, kalandjai, ami már csak az övé. Kaotikus, és soktényezős helyzet, s nehéz felkészülni, hogy mi is lesz a kihívás a családnak. Támogatni kell, bátorítani abban, hogy az új helyzetben feltalálja magát? A sok telefonhívást csökkenteni, vagy a keveset növelni? Hogy kell tekintettel lenni az új világára, mibe kérnek beleszólást, s hogyan, mibe enged beleszolást, hogyan? Honnan szerzik a biztonságukat, hogy a kapcsolat még kapcsolat? Miből látják, hogy a gyerek épp az életfeladatát teljesítő önállósodásban van, vagy épp izolálódik a nehézségeivel? S ennél még sokkal több kérdés merül fel, amire napról napra válaszlni kell egy serdülőt nevelő szülőnek, s ezek a válaszok folytatásai lesznek annak a kultúrának, amit eddig is teremtettek a kapcsolódásban.
Kamasz gyerek a legváratlanabb helyzetekben nyílik meg, s utasít vissza. Ha az együttlét időszaka lecsökken, s mintegy ünneppé válik az a két éjszaka, amit otthon tölt még inkább tudatosítani kell dolgokat: Ha hazajön, és a régi barátait keresi inkább mint otthon van, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret otthon lenni. Ha hazajön, és egész nap otthon ül, ez nem azt jelenti, hogy feltétlen szereti ezt. Ha önöknek fontos, mert eddig is az volt, hogy legyen közös idő, amit a család együtt tölt, ezt képviseljék nyíltan és kiszámíthatóan. Legyenek elérhetőek a gyerek számára, kíváncsiak az élményeire és kérdéseire, és sokkal kevéssé ítélkezőek és kontrollálóak. Érezze a gyermek, hogy nem arra nyitottak, amit hallani akarnak, hanem rá, érezze, hogy változhat, anélkül, hogy ez túlzott riadalmat keltene.
Ha a legidősebb gyerek, és eddig volt kapcsolata a testvéreivel, akkor a testvérei valószínű követelni fogják a jelenlétét, hisz fölnéznek rá, figyelik, másolják. Ha eddig sem nagyon volt kapcsolat, valószínű ebbe nem nagyon lehet beleszólni. A testvéri kapcsolat sok változáson megy át az élet folyamán, hisz az életünk leghosszabb kapcsolatai jó esetben. Szülőként a nyílt, bátor, komoly és játékos, minnél kevesebb érzést kirekesztő együttlétek biztosításával tudjuk leginkább támogatni, hogy a gyerekek később egymás támogatói legyenek, s ne riválisai az életben.
Üdvözlettel, ha van még kérdése várom szeretettel: Anikó
A nagymama bizalma(tlansága)
Kedves Anikó!
Közel egy éve vívok belső harcot magammal, örülök, hogy névtelenül feltehetem itt a kérdésemet. Van egy 1 éves kislányom és mióta megszületett úgy érzem "ránk szakadt a család" főleg a férjem részéről. Ezzel nincs is gond, hiszen nagyon kedvesek, segítőkészek, jó nagyszülők amit nem is titkolunk előlük. De a nagymama túlféltő (hiszen szereti az unokáját) és elég bizalmatlanul kezel bennünket. Nagyon sokszor fáj az (főleg a kislányom születésekor fordult ez elő gyakrabban) hogy kivette a férjem kezéből hiszen nem jól fogja, nem tud rá vigyázni stb. Ezt meg is említettük neki, de süket fülekre találunk.
Úgy érzem nem bízik bennünk, mint szülőkben és a nevelési elveinket is nevetségesnek tartja mert "letojja". Bármit mondok megcáfolja.
Persze megkérdez valamit majd elmondjuk a véleményünk és megmondja, hogy ez nem jó. Tehát kíváncsi a véleményünkre de nem is.
"Gyakorlom" a lazaságot és a rugalmasságot (és megpróbálok nem belefeszülni ezekbe az ellent mondásokba) de azt érzem bármit mondok az úgy sem lesz jó. "egy kis cukortól nem lesz baja a gyereknek". én nem díjazom a zenélős kínai játékokat, a férjem sem és ezt a nagymama is nagyon jól tudja de azért is ilyen játékot kell neki venni ajándékba (bár ez tényleg nevetséges problémának tűnik de sok ilyen pici dolog nagyon nagy fájdalmat okoz) Fontos számomra a környezetvédelem de azt látom hogy holmi hóbortnak és hülyeségnek tartja és bár kíváncsiságot mutat nem akarja megérteni nem is akarja meghallani.
Igazából az aggaszt, hogy Bori nem sokára olyan idős lesz (vagy már ott tart) hogy megérti, hogy amit anya mond, azt mama felülbírálhatja és anya szava nem ér semmit.
De az is aggaszt, hogy néha előtör belőlem egyfajta féltékenység(?) hogy a nagymamánál mindent lehet és jobban is szereti. Tudom, ez hülyeség, hiszen ez teljesen normális, hogy a nagymama körbe rajongja az unokát. De nagyon rosszul esik, hogy az elmúlt egy évben nem hangzott el a "hogy vagytok" kérdés, csak az unokáról van szó, a családi ebédnél csak róla kell beszélni. "Szia Bori!" és ezzel kész az egész családi üdvözlés, mi szülők meg sehol nem vagyunk. Bár lehet ez a normális csak én nem szoktam meg egy gyermekes anyukaként.
Másik részről (elég összetett lelki vívódás, amit lehet ki sem tudok fejteni) hogy az én anyukámmal nincs jó kapcsolatom. Sose tudtam átérezni, amikor egy barátom/barátnőm azt mondta hogy az anyukája jön át segíteni, vagy főznek, sütnek közösen vagy bármi ami ilyen közös program legyen az anyával, mint ahogy azt sem hogy rajtam kívül mindenki az anyukáját tekintette példaképnek és ettől mindig rosszul éreztem magam. Beszélünk sokat (általános dolgokról), de valahogy nem érzem közel őt magamhoz és bár neki is nehéz lehet a változás hogy lett egy unokája de nem akar vele foglalkozni és ezt meg is mondta, hogy ő erre nem érzi magát késznek majd ha nagyobb lesz. Tehát úgy érzem nagyszülőkből jutott a 2 véglet. Félek, attól is hogy amit én hoztam magammal neveltetésből nem lesz elég ahhoz hogy jó kapcsolatom legyen (mint anyukámmal nekem), de anyósommal sem tudom megbeszélni a dolgokat.
Csak szeretném megfejteni végre, hogy miért vívódok ennyit, miért fáj sok minden és szeretnék ezen változtatni csak nem tudom hol kezdjem.
Ha valami nem világos a levelemből megpróbálom kifejteni.
Üdvözlettel
Bori anyukája
nagymama bizalma
Kedves anyuka, méghozzá Bori anyukája!
Együttérzéssel olvasom, ahogy vívódik, az anyák okozta fájdalmak között. A legtöbb vágy, és a legtöbb seb tartozik az anyáinkhoz. A kérdését pontosan nem tudom, csak látom, hogy ki szeretne szabadulni abból a beszorultságból, hogy felnőtt nőként, anyaként, feleségként, még mindig a gyerekkorából származó hiányok, az ebből adódó fájdalmak töltsék ki a gondolatait, érzéseit.
Ha megengedi, sorba megyek.
Anyósa valószínű, egy erős asszony, nagy befolyással. Sok családot tönkre tett már egy olyan "nagyszerű", hálára kötelező (nagy)anya, aki nem képes felfogni, megérteni, megengedni, hogy van olyan tér, ahol nem az történik, amit ő diktál, ahol nem ő kontrollál, és nem ő van a középpontban. Az a nehéz benne, hogy a segítsége tényleg elkél, viszont ezért cserében fennhatóságot kér sokszor. Ahogy írja, nem lehet vele megértetni, hogy hol a határ, s hogy van más megoldás, mint az övé. Kényes dolog őt leállítani, és szinte lehetetlen nem beengedni a szívünkbe, vagy gyomrunkba , amit mond. Az biztos, hogy csak a férjével együtt képesek ővele egy új helyzetet teremteni. A férjének kell tudni kiállni maga mellett, hogy ő a maga nevelési módját preferálja, vagyis, hogy az egy közös tervük, s magának kell megértetni vele, hogy a férjénél biztonságban érzi a gyermeküket. Az, hogy ő mit gondol erről, mi a véleménye, miben bízik, az másik kérdés.S talán nem is az Önök dolga. Senkit nem lehet megváltoztatni, így azt sem lehet kérni, hogy másképp érezzen, gondolkodjon. Önök egy dologért a felelősek, hogy egységesen a saját életterükben azokat a szabályokat képviseljék és megköveteljék, amit maguk előnyben részesítenek. S ha bármelyiküket figyelmen kívül akarja hagyni, ezt ne hagyják. Ez nehéz, mert félő, hogy sértődés lesz, kevesebb segítség, vagy kicsinyes megjegyzések.
Attól ne féljenek sose, hogy a nagymamát jobban szeretik a gyerekek. És attól sem, hogy a nagymamák elrontják őket. A szülők következetes szeretetete, ami sokkal több konkrét nevelő helyzetet tartalmaznak, és több konfliktust, a gyerekek másképp őrzik, és értékelik, és másfajta figyelemmel vannak irányukban. A nagymamák tudnak menedékek lenni, tudnak a feltétel nélküliség idoljai lenni, de erre szükségük van a gyerekeknek. Ezt jó, ha nem irígylik el tőlük. Ha Önök érzékenyek arra, hogy mellőzve vannak, mert csak az unoka számít, ha változtatni akarják, tegyék témává, ne hordozzák ennek a keserűségét...de az is jó, ha meg tudják engedni, hogy gyermekük került a központba. A meg nem kapott szeretetet sokszor felnőttként már nem tudjuk kikövetelni a szüleinktől. Akárhogy hiányzik, fáj, lassan meg kell tanulni, a szeretet, elfogadás hiányunkat megengedni, hogy legyen velünk, s a párunktól kérni(nem követelni) enyhítést, illetve magunkat el kezdeni szeretni, becsülni magunkat, ahogy vagyunk.
Legyen türelemmel magához, férjével becsüljék meg egymást, és a közösen kialakított elveket képviseljék otthonukban, s ha a nagyik elviszik, engedjék, hogy ott egy kicsit másképp legyen. Ne akarják megváltoztatni a nagyszülőket, de tudjanak határt szabni és hálásak is lenni nekik. Ez a művészet.
Ha nem tud érzelmileg eligazodni, túl jutni a "túltápláló anyósa, és elérhetetlen anyja", szélsőséges megnyilvánulásai között, keressen bátran egy szakembert, aki segítséget nyújt abban, hogy az anyává válás nehéz kezdetén túljusson, hogy megértse, elfogadja, és szeretni tudja önmagát.
Üdvözlettel, Anikó
Radikalizálódás
16 éves fiamnak, úgy érzem, szélsőséges irányba kezd eltolódni a gondolkodása. Dogmatikusan, elméleteket gyártva gondolkozik. Nem tudom, hogy ez normális-e, hogy hozzá tartozik-e az életkori sajátosságokhoz, vagy aggódjak. Állandóan "interjúvol", hogy én milyen álláspontokon vagyok, és ő kifejezetten életunt, szélsőséges, az élet értelmét megkérdőjelező nézeteket vall. Mi átlagos család vagyunk, van kisebb testvére, nem viselkedtünk vele sosem szélsőségesen. Kell-e aggódnom, essek-e kétségbe, és főleg: hogyan beszélgessek vele?
Radikalizálódás
Kedves édesanya/apa! Csak találgatni tudom melyik. Megértem az aggódásukat. Az elmúlt évszázad rengeteg tragédiát hordoz a radikalizálódó eszmék erőszakossá válása nyomán. A félelmünk végén mindig valami destrukít szélsőség víziója lapul.
A 16 évesek életkora számos feszültséget hordoz, errre sokszor a normalitás keretein belül maradó válasz a serdülők radikalizálódása. És a világra és a szülőkre nagyon haragos(nagyon sokszor elhanyagolt vagy bántalmazott) kamaszok lesznek ezek közül deviánssá.
A világ egy nagy színpaddá válik, ahol meg kell küzdeni a gonosszal, s egy ideig megfelelő jelmeznek tűnik a jó védelmében, hogy kirekesztik a veszélyesnek tűnő embereket, gondolatokat, helyében a jól artikulált szélsőségek igéreteit előnyben részesítik. A kaotikus világban az igazodást kereső fiatal egyértelműségeket, egyszerű magyarázatokat keres, hogy meg tudjon nyugodni, hogy lássa merre, hogy egyáltalán legyen bátorsága valamerre menni. Még egy. A fiatalok hatni akarnak, érezni, hogy van erejük a világot változtatni, s ha másképp nem, hát így, az eszmék és jelképek éles villogtatásával. Azt mondják, aki nem volt Petőfi, nem lesz Deák...Mivel Önöknél biztos családi háttér, amivel mögötte állnak, bízni lehet, hogy ideig-óráig tart ez a fajta szélsőséges útkeresés.
Kérdezi, hogy aggódjon, vagy megnyugodjon. Költőinek hiszem a kérdést. De ha mégsem, akkor inkább azt mondanám -bár nem hiszek abban, ha valakinek azt mondom ne aggódjon, akkor abba hagyja azt- az aggodalmat kereszteljük éberségnek. Igen, maradjon éber, érdeklődő. Igen, vitázzon vele, mondja el mit gondol, had monthassa el ő is. A serdülőknek koppaniuk kell, hogy értsék meddig mehetnek. Sokszor teszik fel ugyanazt a kérdést, sokféle módon, hogy el kezdjenek valamelyik válasszal szóba állni. Igen legyen érdeklődő: Milyen egzisztenciális kérdést, milyen lelkiállapotokat rejt a gyermeke viselkedése, mit képvisel ezzel otthon, mi az ami esetleg túl szűkös neki, vagy érthetetlen, vagy túl sok, túl kevés. Milyen változtatásban van? Hogy van mind ez kapcsolatban az Önök hitelességével a szemében. Mi hiányzik neki, mire vágyik...Sokszor sokat kell vele beszélni, látszólag terméketlenül, nem moralizálva, de állást foglalva, ha tudnak tényeket is sorakoztatva. Fontos, hogy lássa a gyermek, hogy nem a félelmükből szólnak, hanem mert ő fontos maguknak, az ő kérdései, világa, azt akarják érteni.
Figyeljenek arra, hogy a kapcsolat megmaradjon, ne hagyják, hogy a különbözőség aláássa teljesen. beszélgessenek az általa felvetett kérdésekről a párjával, és kereshetik azt is, hogy milyen hiányosságukra lehet ez válasz, anélkül, hogy belemennének az önhibáztatás csapdájába. A kamaszkort túl lehet élni, a kamaszkorban nagyon sok muníciót lehet gyűjteni az élethez, ha a világ tere a kísérletezés tere lehet, ahonnan biztonságos szülőkhöz vissza lehet térni.
Üdvözlettel, Anikó
Elkényeztetés
Kedves Anikó!
Úgy érzem, hogy a nővérem bizonyos esetekben nagyon elnéző a 9 éves unokahúgommal, mondhatnám elkényeztetik. A kislány nagyon aranyos és kedves, azonban elég félelmetes, hogy kis kora ellenére mindent megkap. Testvére nincsen. Kérem adjon tanácsot, hogy milyen szinten és hogyan érdemes vagy egyáltalán szabad -e részemről valamit tenni, mint nagynéni nevelgetni a kislányt. Másik városban laknak így csak 2-3 havonta találkozunk általában 1 napra vagy néha többre is marad, mert szeret velem lenni. A nővérem hangoztatja is, hogy mindent szeretne neki megadni, neki ő a legfontosabb és ennek örülök is, azonban veszélyesnek látom ezt az utat... Előre is köszönöm válaszát! Üdvözlettel, Teréz
Segítségét előre is köszönöm, Teréz